Bazsalikomos csirke pennével

Nagyon szeretem a tésztákat, Herrym leginkább a pennét szereti, így azt gyakran készítem, de mindig másmilyen szószt, mártást készítek hozzá. Most a sok malacság után úgy éreztem ideje egy kis fehér húst enni, ezért gyorsba kivadásztam a fagyasztóból három egész csirkecombot. Ehhez a húsihoz nagyon sok szempont miatt ragaszkodok, számomra a csirke mell túl száraz-szálkás hús, emiatt vigyázni kell az elkészítésével, hogy ne száradjon ki, mert akkor olyan lesz mintha fűrészport rágnánk, és hiába a sok ízletes fűszer, arról nem beszélve hogy igen drága is... A csirkeszárnyat nagyon szeretem, számomra a legízletesebb, legszaftosabb része a csirkének, de annak is megvan a banális hátránya, ami persze a takarítás, minden alkalommal először megperzselem, amivel a tűzhely szükséges takarítását is előidézem, majd jöhet a szemöldök csipesz, irdatlan mennyiségű idő elpazarlásával, és még mindig találok rajta egy két pihét, tokot, amit el lehet távolítani... Így marad a csirkecomb, nem túl drága, kilója majd egy harmadába kerül - kicsiny túlzással - mint az oly megbecsült csirkemellé. Igazán szaftos, ízletes, nem túl kövér, könnyen kezelhető, egy gyors rántással megszabadítom a bőrétől, ketté vágom és máris mehet a fagyasztóba, gyors kajának így is tökéletes.
Gyorsan kiolvasztottam a combokat, az esetleges rajta maradt hártyát leszedtem, kicsit leáztattam, majd gyorsan megszabadítottam a csonttól egy hegyes éles késsel: azaz kifiléztem. 

Közvetlen a késsel beszúrok a csont mellé, majd apró mozdulatokkal lefejtem a csontról az összes husikát, majd apró kockákra vágtam az összes csirkecombot. Gondoltam, mivel három egész combot  sikerült kivennem, és alapból és hárman voltunk, így némi gombát is teszek az ételbe, hiszen ebédre is ezt gondoltam.  Majd egy kis olíva olajat és házi tea vajat összemelengetek a serpenyőben:

 A gomba szeleteket megpirítom: most is konzerv gombát használtam, bár igaz: a friss sokkal ízletesebb, de klasszikusokkal gyorsabban is romlik meg, így az egyszerű csiperke esetében nem ragaszkodok a friss alapanyaghoz, ennek sokkal szelídebb, lágyabb íze van - mint más faj társainak - melyet különféleképp variálhatunk a hozzáadott fűszerek segítségével. És konzerv formájában, mindig azonnal kéznél van. Ha valamilyen aromásabb, más textúrájú, különlegesebb gombával főzök, ott mindenképp ragaszkodok a gomba esetében a főszerep megtartásához, de jelen esetben csak kiegészítőként szerepelt az ételben. Pirításkor sózom-borsozom, most csakis fehér borsot használtam, hiszen a gomba és a csirke mellé szerintem sokkal inkább passzol a fehér bors, arról nem is beszélve hogy valamilyen zöld fűszerrel kívántam egésszé varázsolni ezt a fogást, ami jelen esetben a bazsalikom lett. A gomba fűszerezésével igen vigyázni kell, olyan mint egy szivacs, magába szippantja az összes aromát, és csak később engedi ki igazán, ezért kóstolásnál érezhetjük, hogy nem elég fűszeres az étel, könnyen túlfűszerezhetjük...

Ha a gomba megpirult, dobjuk rá a csirkecomb kockákat is, fűszerezzük ugyanazokkal a fűszerekkel, majd jöhet a főszereplő, ami jelen esetben a bazsalikom...

Sajnos a kis konyhakertem még jó sokáig várat magára, a tervezéssel is nagyon el vagyok maradva... de majd egyszer! :) Így otthon csakis szárított fűszerek találhatóak a kis kincses kosaraimban... Ekkor jutott eszembe, hogy éppen akad a hűtőben egy kis üveges pesto, aminek ugye  a fő összetevője a bazsalikom, ezért úgy döntöttem ezzel dobom fel a tésztát, sikerült egy jó kis képet készítenem, amit megmondok őszintén fogalmam sincs hogy jutott az eszembe. Tisztában vagyok vele hogy sokkal elegánsabb lett volna elkészíteni házilag, de hozzávalók és idő hiányában úgy döntöttem tökéletesen megfelelő lesz az üveges változat, amiből jó négy kávéskanállal dobtam az alapba:

Majd hagytam hogy picit hűljön a keverék, jó zsíros tejszínnel felöntöttem, majd takarék lángon megvártam míg szépen besűrűsödik:

Pennével tálaltam: 

Az elkészítés 20-25 percet vett igénybe, a leírás rengeteget, vagy hatszor neki ültem mire elkészült, mindig közbe jött valami...

Herry "főőőz"

Nem túl gyakran látom az én kedvesemet főzni, igazából ha azt nem vesszük számításba, hogy időnként nekem segít egyes folyamatokban, akkor összesen egyszer főzött nekem - az nagyon finom volt - ha  a mostanit nem számítjuk, bár ezt a legnagyobb jóindulattal sem nevezném főzésnek, mindenesetre nagyon jól esett, de csak éhesebb lettem tőle:

Fura hogy azt gondolta, hogy ez elegendő lesz vacsira... :)

Malac karaj csíkok párolt rizzsel

Alapvetően nem vagyok rizs párti, de nem ehetünk állandóan tésztát, vagy krumplit, így rendszeresen rizs is kerül az asztalra. Emlékszem fiatal kezdő háziasszonyként minden merényletet sikerült elkövetnem ezzel a növénnyel, leégettem, szétfőztem, volt, hogy ízetlen lett, de az is előfordult hogy olyan kemény maradt, hogy nem bírtam volna megenni. Valamit mindig elbaltáztam, aztán egyszer sikerült éppen eltalálnom, úgy hogy számunkra finom legyen, azóta soha nem rontottam el! Egyszer kell eltalálni, utána mindig tudni fogjuk hogy mit csináljunk vele. Én hiszek abban az elméletben, hogy nem csak az általunk használt fűszerek, és alapanyagok milyensége határozza meg asztalra kerülő ételek ízeit, hanem befolyásolja a gáz minősége, a tűzhely milyensége, de még az edényeink is hatással vannak a végeredményre. Ezért mindenkinek saját magának kell megtalálnia a tökéletes elkészítési módot. 

Amennyiben párolt rizst készítek - és nem rizottót - akkor számunkra a legfontosabb hogy pergős és ízletes legyen az, attól függetlenül hogy teszek-e bele valamilyen zöldséget, vagy sem. Leggyakrabban a jól ismert rizi-bizit, esetleg kukoricás rizst készítem, de jelen esetben, a legegyszerűbb, legpuritánabb párolt rizst választottam. 

Én így készítem: felteszem az edényt a lángra, némi napraforgóolajjal, az olajat alaposan felmelegítem, addig hámozok egy kis fej hagymát, melyet éles késsel picit körbeszurkálok úgy, hogy a hagyma egyben maradjon, majd megforgatom alaposan a forró olajon. Amikor a hagyma kiengedi az illóolajait, és éppen csak megérezzük az illatát, a szükséges mennyiségű rizst is a lábasba tesszük, majd időnként megkeverve, szépen fehéredésig "pirítjuk":

Amikor már egységesen fehérek a rizsszemek - és már megéreztük a piruló rizsszemek különleges illatát - de még nem barnulnak, vízzel felöntöm, és nagy lángon alaposan felforralom. A szükséges víz és rizs arányáról mindenféle variációt hallottam már, de nekem egyik sem vált be, valószínűleg ezért rontottam el minden alkalommal. Az egyetlen ami nekem bevált: teljesen mindegy, hogy mennyi rizst főzünk, az edény méretét úgy válasszuk meg, hogy az körülbelül kétszeresére fog dagadni, és a víz mennyisége annyi legyen, hogy körülbelül két ujjnyira ellepje. Ilyenkor fűszerezem némi sóval és egy húsleveskockával, majd takarék lángra teszem és lefedem. Amikor a víz már majdnem elpárolgott, megkóstolom. Ha majdnem tökéletesen puha, akkor a lángot elzárom, és fedő alatt pihentetem még vagy 15 percig. Előfordulhat, hogy még néhány korty vizet kíván ilyenkor, de ez mindig attól függ hogy milyen minőségű rizst sikerült vásárolni, én például sosem veszek zacskós félkész rizst, szükségtelenül drágának találom, és soha nem lesz olyan ízletes.  Bátran kísérletezhetünk a fűszerezéssel, nagyon sokféle variációt kipróbálhatunk, egészen különleges ízeket csalogathatunk elő. Természetesen ha rizottót készítek, ahhoz mindig kerek szemű fajtát használok, de annak a elkészítési technológiája is egészen más.

Jelenleg karajt készítettem hozzá, és mivel a rizst pergősen szeretjük, ezért nagyon kedvelem, ha valamilyen szószos, szaftos husi kerül mellé. Mindig egyben veszek karajt, kicsontozom, a csontot külön lefagyasztom, amit később vagy csontlevesbe, vagy valamilyen más ételbe használok fel, a húsát pedig egyforma szeletekre vágom. Általában négy szeletenként fagyasztom, így ha csak vacsit készítek fejenként két szelet tökéletesen elegendő egy étkezésre. Mivel most ebédnek is ezt az ételt szántam, így két adag karajt vettem ki a fagyasztóból. A hússzeleteket keresztbe ketté vágtam, majd csinos vékony csíkokra szabdaltam, bőven befűszereztem sóval és frissen őrölt borssal, jól összeforgattam, és meghintettem egy kanál liszttel: 

Ismét jól összeforgattam  a liszttel, aminek több szerepe is van ebben a receptben: egyrészt segíti a hús szép pirosra pirulását, illetve selymessé fogja sűríteni a szószt. Serpenyőbe forró olajra elkezdtem egyenként belerakosgatni a husi csíkokat. Sajnos alaptulajdonságom a türelmetlenség a főzésben, ezért találtam ki azt a módszert hogy egyenként teszem a csíkokat, mert addig amíg el nem tüntetek minden kis lyukat a serpenyőben, addig nem forgatom, nem mozgatom össze az alapot, így van ideje szépen megpirulni, és minden egyes húsdarabka külsejét lezárom a sütéssel. Ha a serpenyő alján eltűnt a szabad felület, akkor várok még egy kicsit, és gyorsan rázogatással átforgatom a húsokat, és pakolgatom tovább addig, míg az összes husi el nem fogy.

Majd türelmesen egy picit tovább pirítom... Ezután egy kis helyet készítek a serpenyő közepén, némi mustárt és egy kis mézet teszek bele, amit hagyok rotyogni tovább nagy lángon:

A mézet egy nagyon kedves kollégámtól kaptam, ami az Ő nagypapájának a keze munkáját dicséri, és nem mellékesen a PRÉMIUM kategóriába tartozik!!! Isteni finom, bátran állíthatom, és kincs számban mérem, nagyon vigyázok rá, hogy minél tovább ízesíthesse a konyhámban készülő finomságokat! :):):) Majd még egy kis pirítás következik:

A jó minőségű alapanyagokat már csak egy kis friss házi tejföllel koronázom meg, amit csak akkor teszek rá, ha picit lehűl a husi, hogy ne legyen túl nagy a hőkülönbség, így nem lesz pelyhes a tejföl:

Alacsony lángon, fedő alatt, időnként megkavarva, lassan hagyom hogy szépen besűrűsödjön a mártás: 

Az idő közben elkészült párolt rizzsel tálalom:

Maradék tészta

A spagettit késő délután ettük meg, így vacsi idejére semmilyen éhségérzetet nem éreztünk, így nyugodt szívvel kucorodtunk össze a tévé előtt filmet nézni, és lazítani, felkészülni a reggel kezdődő újabb munkahétre. Majd egyszer csak kezdtem érezni, hogy valami mégsem stimmel, először némi hiányérzetem támadt, majd csak akkor tudatosult bennem hogy mi a gond, amikor már a pocakom is hangos morajlással jelezett nekem... Ekkor már Herrynek is be kellett vallania hogy éhes, nem is csoda hiszen háromnegyed tizenegy, mikor egyen az ember ha nem épp ilyenkor? Muszáj volt valamit gyorsan tenni, ami nagyjából három és fél percembe bele is tellett, villámgyorsan serpenyőt a tűzhelyre, nagy láng, löttyintettem bele némi olívaolajat, meg egy kis darabka vajat, alaposan beszórtam őrölt chilivel, beledobtam a kifőzött natúr tésztát - ami a késői ebédből maradt - alaposan átforgattam. Míg átforrósodott harmadoltam néhány paprikával töltött olívabogyót, azzal is jól megkevertem, és némi házi tejföllel és frissen őrölt borssal tálaltam:

Nagyon jól esett, az olívaolaj kesernyés friss íze mindig magával ragad, a csípős tészta tolakodásán enyhített a tejföl,  az olívabogyó pedig különleges zamatot adott az egésznek. Lehet hogy az elfogyasztása még rövidebb volt, mint az összepakolása, pedig az ott egy hatalmas pizzás tényér...

Bolognai spagetti

Rajongok az olasz konyháért! Leginkább az tésztaételekért, ami számomra röviden azt jelenti: néhány jó minőségű alapanyagból, gyorsan finomat! :) Valahogy hajlamos vagyok a különböző nemzetek ételeit bekategorizálni a nemzet alapvető tulajdonságaival. Szerintem az olaszok is olyanok mint a saját konyhájuk: temperamentumosak, intenzívek, egyszerűek, őszinték, náluk nincs köntörfalazás. Ők aztán tudnak élni, szenvedélyesen főzni, imádnak enni, rajonganak az ételeikért, a kultúrájukért, hagyományaikat igyekeznek megőrizni, bár náluk is általános az "ahány ház, annyi szokás" elv, hiszen mindenkinek megvannak a titkos receptjeik. :) 

A tésztaételeiket három külön csoportra osztotta az agyam: paradicsomos, tejszínes és a natúr, azaz olívaolajas megoldás. Nálam a tejszínes, esetleg a tejfölös megoldás a legkedveltebb. Tésztát igyekszem minél kevesebb hozzávalóval készíteni, hogy jól kivehető lehessen az egyes alkotóelemek íze. Illetve csakis hétvégén vagyok hajlandó lassan készíteni az olasz konyha remekeinek valamelyikét, de akkor, csakis nyers tésztát készítek - szeretek tésztát gyúrni - és valamilyen csodás szósszal megtöltöm, vagy egyszerűen csak a szószként tálalom a friss metélten. Egészen más a friss tésztás megoldás, fantasztikusan nagy mennyiséget képes vagyok megenni belőle. De a hétköznapokra marad a szárított változat.

Jelen esetben az oly népszerű bolognaira esett a választás, mindössze azért, mert a hétvégén arra a döntésre jutottam, hogy addig nem vagyok hajlandó bevásárolni, amíg a fagyasztóból el nem tüntettem az összes alapanyagot, hiszen van benne olyan nyersanyag ami vagy két hónapos, és ezt rendszerint teljesen lecserélem. Most jött el az idő, így az elkövetkezendő időben inkább a kreativitásomra, mint a fantáziámra lesz szükség. Az első ami a kezembe akadt, egy kis darab darálthús, melyet először töltött karalábénak szántam, de rá kellett jönnöm hogy egy leves soha nem lesz számomra olyan tartalmas, hogy elegendő legyen, egy kis tészta meg mindig jól esik az embernek.

Én ezt is gyorsan készítem, soha nem értettem hogy emberek hogy főzhetik órákon keresztül, bár az egyértelműen könnyíti a dolgom hogy a szószhoz sűrített paradicsomot használok. Felteszem a gázra forrni a vizet a tészta főzéséhez, minden esetben nagy edényt használok. Sokkal ízletesebb lesz a "paszta", ha bő sós vízben főzzük ki, arról nem is beszélve, ha kis vízben próbáljuk ugyanezt egy nagy mennyiségű tészta beledobása után, könnyen lehűl a víz és nem megfelelően melegszik vissza. Így a tészta sem puhul megfelelően. Ha kettőnkre főzök úgy, hogy vacsorázunk és ebédelni is szeretnénk belőle, akkor az nagyjából négy teljes adagnak felel meg, ehhez megfőztem egy egész csomag tésztát (500 g).  Majd felvágtam egy kis fej hagymát apró kockákra, némi olívaolajon üvegesre pároltam, dobtam rá egy gerezd reszelt fokhagymát , majd jól megsóztam.

A darálthúst a keverékre tettem, kissé megpirítottam:

Majd kicsi helyet készítek a serpenyő közepén, és némi cukrot szórok bele. Amint a cukor elkezd megolvadni, alaposan megfűszerezem sóval, borssal, oregánóval és bazsalikommal, alaposan megforgatom és mehet is rá a sűrített paradicsom. Illetve ha találok a  hűtőben egy kis "szottyadt" paradicsomot - amit szendvicsre már nem szívesen fogyasztanánk el, azt meghámozom és mehet a szószba, jól összeforralom és kész is.
Tálalás tekintetében az utóbbi időben Herry több alkalommal megjegyezte hogy túl nagy adagokat készítek össze, ezért most úgy döntöttem hogy az összes tésztát nem négyfelé osztom, hanem kisebb adagokat készítek. Magamnak egy tányérra készítettem egy adagot - forrón - a többi tésztát, még roppanósan alaposan lemostam hideg vízzel, hogy ne puhuljon tovább. Sajnos a tálalás során nem figyeltem eléggé, így a fotó sem adja vissza hogy milyen fincsi volt:

Majd amikor a szósz is hűlt már,  három további adagot összeállítottam kis edénybe és kimaradt egy nagyobbacska adag, erre nem került a szószból, csak némi olívaolajjal megcsepegtettem és egy nagyobbacska dobozba tettem, hogy hátha felhasználom még valamire...

Palacsinta

A tarhonya leves mellé azért mégis kellett készíteni valamit, de igazából az egész műveletet lemértem, és mindösszesen 15 percet vett igénybe, és egy kis édesség mindkettőnket elégedetté tett. Nem akartam túl sokat készíteni, mert kevés tej volt itthon, ezért mindössze két tojásból sütöttem. Két tojást egy csipet sóval, és némi olajjal habverővel alaposan összedolgoztam:

Jó sok cukrot - tippelve - beleöntöttem, majd belereszeltem egy citrom héját, belecsavartam néhány csepp citromlevet és egy kis vaniliáscukrot is tettem a keverékbe. Majd liszttel besűrítem a keveréket úgy hogy teljesen csomómentes legyen, úgy hogy viszonylag sűrű masszát kapjunk:

Majd kevés tejjel meghígítom a keveréket, és újra besűrítem liszttel, úgy hogy csomómentes legyen, majd szépen fokozatosan hígítom tejjel a megfelelő állag eléréséig. Sokan állítják hogy hosszú ideig pihentetni kell a tésztát, de kérdem én, ki ér rá ha épp palacsintáról van szó? Az én palacsintám tekintetében két titok van, jóval több cukrot használok a tésztához, illetve zsírral sütöm ki a tésztát, ezt nagymamámtól tanultam, és utolérhetetlenül finom lesz tőle a tészta, de senki nem jött még rá hogy miért:

Minden egyes palacsintához, újabb kis adag zsírt teszek a serpenyőbe és nagy lángon gyorsan kisütöm:

A két fontos dolog még hozzá: egy jó serpenyő, és a fa palacsintafordítóm, melyet a Hortobágyon sikerült beszereznem, és azóta is imádom. A tésztához soha nem mérek semmit, mégis tökéletesen sikerült eltalálnom a mennyiségeket, mert egyetlen egy palacsinta sem ragadt le, egyet sem szakítottam el, és a nagyméretű palacsintából, két tojásból pontosan tíz darabot sikerült sütnöm! Most nutellával és baracklekvárral ettük meg :)

Tarhonyaleves

A pénteki fejvesztés és "csalódás" után szombaton mindenképp valami nagyon egyszerűt, de intenzívet szerettem volna, és vágytam valami levesre is. Alapvetően nem szeretem a tarhonya levest, de valahogy ez jutott az eszembe, én így készítem: apróra vágyok egy kis fej hagymát, melyet zsíron megdinsztelek, ilyen esetekre mindig félre teszek egy kis szalonna vagy tepertőbőrt, ami szerintem nagyon jó ízt ad az ételnek:

Ha a hagyma már üveges, akkor rádobom a tarhonyát is:

Majd kissé megpirítom, közben meghámozok egy nagyobb fej burgonyát, és ha a tarhonya megpirult, a burgonya kockákat is a zsírra dobom, és jól megforgatom:

Majd leveszem a lángról, ha picit hűlt - már nem pattog - egy nagy kanál paprikát dobok rá, és gyorsan megkavarom, mert a paprika színe a zsiradékban oldódik ki a leginkább, de vigyázni kell mert hamar megéghet, és megkeseredik. Néhány korty vízzel hígítom, tovább ízestem fekete borssal, csípős pirosarannyal, és csípős gulyáskrémmel, valamint húsleveskockával és sóval. Lehet hogy sokan nem szeretik ezeket a hozzávalókat, de én ezen a fázós-havas napon egy csípős pikáns levesre vágytam a meleg szobában.

Felöntöm vízzel, puhára főzöm azt a két kis szerény hozzávalót, majd elkészülés után négy nagy tányérral gyorsan meg is ettem. Estére az utolsó cseppig elfogyott, vacsorára palacsintát sütöttem mellé. Meg kell állapítanom igen gazdaságos menü, persze ha azt a röpke fél üveg nutellát nem számítjuk, amit elfogyasztottunk a palacsinták mellé... :)