A hagymakrémleves igazán finom, de úgy éreztem nem elegendő egy vacsira, és a következő napra ebédre. Kivételesen úgy éreztem hogy nem vágyok húsra, annak ellenére hogy mindig fogyasztunk húst, hacsak kis mennyiségben is... Volt még egy nagyobbacska adag burgonyapüré a hűtőben, ami kevés lett volna vacsira, de ahhoz mindenképp sokalltam hogy a szemetesben végezze, ilyen esetekben mindig burgonyás nudlit készítek belőle. A tészta gyúrás amúgy is megnyugtat, szeretem látni hogyan alakul át a krémes burgonyapüré, selymes laza tésztává. Meg ilyenkor mindig mesterszakácsnak érzem magam, pedig nagymamáink, nap mint nap megcsinálták! :) Aztán mindig el kell döntenem hogy a magyarokra jellemzően édes ételt készítsek, vagy inkább az olaszokra hajazva sósan alkossak belőle valamit amit gnocchi-nak neveznek. Mivel egyértelmű volt hogy nem akarok húst készíteni, és Herry amúgy is imádja az édes ételeket - rettentően édesszájú tud lenni időnként - ezért gondoltam tökéletes kiegészítője lesz a hagymakrémlevesnek, ha valami édeset készítek, aminek az eredeti receptjét természetesen anyósomtól hallottam, csak némileg formáltam rajta.
A burgonyapürét tálba tettem, és dobtam rá két tojást:
Majd összegyúrtam, és finomlisztet folyamatosan adagoltam a masszához, mindaddig amíg egy jól gyúrható, nem túl kemény tésztát kapunk:
A gyúrás viszonylag sokáig tartott, igénybe vett vagy 20 percet, de nagyon jól esett, levezettem a feszültséget, és egy fantasztikus állagú, nagyon finom tésztát kaptam. Majd egy rövid ideig pihentettem a tésztát, addig elkészítettem a levest, majd pici tésztadarabokból vékony köröket formáztam. Mivel a tészta picit lágy, így bőven liszteztem mind a két oldalát hogy a kis deszkámat és a nyújtófámat is megkíméljem a ráragadó tésztától:
Minden egyes kis kört megtöltöttem két szem meggyel - mint az olaszok a raviolit - eltávolítottam a felesleges levegőbuborékokat, a kört félbehajtva, és összenyomkodtam előbb kézzel a tészták találkozásánál, majd egy villa segítségével is megnyomkodtam.
Feltettem egy edénybe vizet forrni (sóval) és közben némi kekszmorzsát, kicsi házi vajjal megpirítottam. A pirításnál vigyázni kell, mert feltettem némi vajat megolvadni, majd beletettem a kekszmorzsát az olvadt vajba, úgy hogy ne állhasson össze... Csak picike vajat használjunk. Először a vaj csodás illata csapott meg, majd a vajas keksz varázslatos aromája, amit én kifejezetten szeretek, és valamiféle nosztalgikus érzés fog el ebben a pillanatban. Majd folyamatos kevergetés mellett hagyjuk hogy óvatosan melegedhessen a serpenyő. Az illat megjelenése után néhány pillanattal kezd barnulni a kekszünk, azonnal el kell zárni a lángot, hiszen a serpenyő sokáig meleg még így a keksz túlpirulna, vagy megégne, ami sem látványban, sem ízben nem az az eredmény amit most várunk. Némi kevergetés után egy kis házi vaníliás cukorral és sima kristály cukorral is elvarázsoljuk még a kekszet.
A víz felforrása után hármasával főztem ki a töltött nudlikat, majd megforgattam az édes, vajas, vaníliás kekszmorzsában. Sikere volt, Herry azt mondta hogy nem vacsorázik, amikor meglátta mi készül a kis boszorkánykonyhában, csak annyit kérdezett: "Soká lesz kész?"
Mivel nagyon sok tészta maradt ki, azok után hogy vagy 30 kis táskát kifőztem, készítettem még gnocchit is, amelyet lefagyasztottam, ennek sikerességéről egyenlőre nem tudok nyilatkozni, egy későbbi posztban talán a készült fotókkal együtt leközlöm :)
Nagyon fincsi volt mondhatom, másnapra vittem be ebédnek a munkahelyere is, aztán megkínáltam belőle az egyik kollégámat. Megkérdeztem hogy neki ízlett e, erre a válasz: Nagyon finom a rántott hús csak kissé sótlan :D :D
VálaszTörlés